„Gattuso, Gattuso!” – csend�lt fel az olasz fiatalokb�l �s �regekb�l �ll� k�rus, mid�n megpillantott�k egyik kedvenc�ket, �s a j�t�kos – a biztons�gi �r�k�n �th�mozva mag�t – m�r hozz�juk is l�pett, hogy al��rja az �sszes pap�rt, trik�t, z�szl�t, melltart�t (!), amit az orra al� dugtak. Egy tol�kocsis drukkerhez k�l�n odament, kedvesen �t�lelte, elbesz�lgetett vele – abban a pillanatban hittem el neki, amit kor�bban mondott: „Ha tudok, seg�tek a r�szorul�kon. H�la Istennek, megtehetem, hogy t�mogassam �ket, rem�lem, a k�l�nb�z� adom�nyok mellett rem�nyt is adok nekik. Ha a p�ld�mat l�tva csak egy gyerek k�t ki a futballp�ly�n az utca helyett, ha valakinek egy mozdulattal vagy sz�val mosolyt csalok az arc�ra, m�r boldog vagyok.”

Abban a pillanatban nem is tudtam eld�nteni, hogy a tol�kocsiba k�nyszer�lt szurkol� vagy Gattuso a boldogabb.