Március elsején négy egyre verték Németországot. Most is ennyire sima lesz?
– Tartok tőle, hogy ezúttal jobban meg kell szenvednünk – vetítette előre Gattuso, hogy nagy különbség aligha lesz a két csapat között. – Az említett találkozó óta ellenfelünk rengeteget fejlődött, fejet is hajtok eddigi teljesítménye előtt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy félnék a házigazdáktól, csupán jelezni szeretném: felkészültem a világbajnokság legkeményebb mérkőzésére.

A csapat mindig olyan, amilyen az edzője

– Csoportjukból elsőként léptek tovább, az ausztrálokat tíz emberrel győzték le, az ukránoknak hármat lőttek. Fogalmazhatunk úgy, hogy idáig remekeltek?
– Örülök, hogy ilyen véleményeket is hallok.
– Mire céloz?
– Arra, hogy játékunk láttán sokan fanyalognak. Ez még hagyján, az viszont annál inkább bosszant, amit az egyik német lap írt. Parazitáknak neveztek bennünket. Ezzel szerintem túlléptek egy határt, megsértettek minket. Rettentően szomorú vagyok, hogy emberek ilyesmire vetemednek. Talán azért is érint különösen érzékenyen a dolog, mert édesapám korábban Németországban dolgozott, tett valamit ezért az országért, és most parazitaként emlegetik… Ám tudják, mit mondok erre? Azt, hogy már csak ezért is megverjük a németeket!
 Temperamentumos, mint a pályán…
– Nem hinném, hogy az volnék. Csak az a típus vagyok, aki nem tartja magában, ha valami bántja. Amúgy a kritikákat, ha jogosak, elfogadom. Elismerem például, hogy az otthoni bundabotrány nem tett jót nemzetközi megítélésünknek, érthető, hogy sokan elfordultak tőlünk. Persze az a fontos, hogy az olaszok szeressenek minket – és ők szeretnek is.

– Hírlik, önök Marcello Lippiért vannak oda.
– Remek ember, nemcsak kapitányként, hanem „civilként” is. Az edzéseken alaposan megkínoz bennünket, de azon kívül úgy vigyáz ránk, mintha az apánk lenne. A csapatból mindenki tiszteli, bízom benne, hogy még sokáig irányítja a squadra azzurrát.
 Ha még két találkozót megnyernek, nincs az a szövetség, amely ne ajánlana neki szerződést.
– Igen, ha így vesszük, mi is sokat tehetünk azért, hogy ő maradjon a válogatott élén. Nem akarom dicsérni, nincs is szüksége rá, ám vezetése alatt hihetetlenül egységessé váltunk. Azt szoktam mondani: az együttes a tréner tükre. Meg is magyarázom: szerintem egy csapat úgy viselkedik a pályán, amilyen az edzője. Érdemes visszanézni: az elmúlt két évben, amióta Marcello Lippi felváltotta Giovanni Trapattonit, a válogatott kapcsán nem cikkezhettek balhékról, s ez java részt a kapitányunktól átvett mentalitásunknak köszönhető.

Sosem szabad visszahúzni a lábat

– A végén még kiderül, jó fiúk gyülekezete a nemzeti együttes. Ami azt illeti, kedd este nem árt vigyáznia: ha sárga lapot kap, kénytelen kihagyni a döntőt – vagy a bronzmecscset.
– Tudom, hogy fenyeget ez a veszély, de eszembe sem jut, hogy emiatt visszahúzzam a lábam. Természetesen nem az a célom, hogy szabálytalankodjak, ám ha nem lesz más választásom… Szóval nem úgy megyek ki a pályára, hogy mamma mia, csak sárgát ne kapjak.

– Azon kevés olasz labdarúgók közé tartozik, akik Skóciában is megfordultak: a Rangersben sajátította el a hazája bajnokságában szokatlan brit stílust. Ez a „skót éra” legfontosabb hozománya?
– Ha a játékomat nézem, igen. De talán ennél is fontosabb, hogy Glasgow-ban megedződtem, mondhatni, ott váltam felnőtté, és ott ismertem meg csodálatos feleségemet, Monicát, aki azóta már egy gyönyörű kislánnyal is megajándékozott. Gabriela, a kis drága egyébként két éve, az Európa-bajnokság idején született, meglehet, már akkor tudta, hogy a papája focista…